Ugyanakkor a Buddha, akkor még mint Siddhārtha herceg, szintén a mesében érintett körülmények között vesz búcsút királyi apjától, s Kanthaka nevű lovával elhagyja a palotát.

Mint utaltunk rá, a királyságról, a trónról való lemondás egy magasabb törekvést rejt magában. Ezért teljesen tévesek azok az interpretációk, nézetek, amelyek valamilyen szentimentális gyöngeséggel, szerénységgel, a világtól történő elfordulás sztereotip beállításával kísérlik meg a halhatatlanság felé fordulásnak ezt a mozdulatát megmagyarázni. A Buddha célja és a királyfi célja több egy „világi” királyságnál. A valódi cél a lét-uralom, a lét-örvény feletti uralom megszerzése: a világkirályság realizációja. A világkirály (cakravartin) tartja mozgásban, forgásban a létezést: ő a halandóság halhatatlan forgatója.

Az Ātmā–Anātmā

az Én és a nem-én, az abszolút-Én és az illuzórikus-én közötti viszony a megvalósítás leglényegesebb, legkiemeltebb és egyben legkritikusabb területe. Ez a mesében a királyfi és a király közötti kapcsolatnak felel meg. A tradicionális tanítások mindenütt számon tartanak egy individuális, halandó-ént, s egy abszolút, halhatatlan-Ént. Tulajdonképpen az általánosan megélt én és a halhatatlanságban élő, de közönségesen sohasem tapasztalt Én egymáshoz való viszonya jelenti azt az Utat, amit Tradíciónak nevezünk. Ez az az Út, amelyen mindenki halad, ha meg akarja találni a halhatatlanságot. A két Én között feszül minden, ami Világ, ami Kozmosz és Lélek. A két Én közötti távolságot betöltő és betölthető állapotok a Szimbólumok; a két Én között húzódik a lét, a tudat teljessége, a belső és a külső végtelen. Lényegében saját hétköznapi életünk is e kapcsolatban feszül, de a hétköznapiság szintjén azt az Ént, amelyik a világot ténylegesen teremti, „feszíti”, világosságban tartja, nem tapasztaljuk, csak a „feszítettet”, azt, amelyik mindent csak elszenved, aki nincs ott saját öntapasztalásának, keletkezésének pillanatánál, forrásánál.

A mesebeli király

korántsem abban az értelemben király és nemző atya, ahogyan azt egy általános helyzetben elvárnánk. A király itt a személyiség, az individuum nemzője, megteremtője. Az individuum-nemző, az én-„készítő” az indiai hagyományban az: ahamkāra. Aham az azt jelenti, hogy individuális énség, a kāra pedig kreáló, teremtő, de inkább a „csinálás” értelmében. Az ahamkāra tehát az, „ami” megteremti, megcsinálja, egy idő után pedig bemerevíti, „beállítja” az ént, a tudatot egy világba, egy olyan világba, amelynek a lefokozott intenzitású tapasztalás, a halandóság állít korlátokat.

Az ember én-tudatát tehát az elmúlás felszínén hozza létre „valami”, valami, ami nem átélt tendenciákból, áramlásokból, vágyakból, emlékekből, „karma-csírákból”, tudatalatti és tudatfeletti impulzusokból manifesztál egy én-séget.

Egy kedvelt buddhista példázat szerint az ember mindennapi énje olyan, mint az a szekér, amelyik nem létezett, mielőtt összerakták volna, s nem létezik, mihelyt részeire, alkotóelemeire esik szét. Így az énség sem létezik megszületése előtt, s részeire esik szét, a semmibe foszlik a halál pillanatában, hiszen olyan alkotóelemekből, „részekből”, képességekből, funkciókból áll össze, amelyek egyikére, s összességükre sem mondhatom végső soron, hogy: Én-magam, a szó halhatatlan értelmében. Ebből következően tehát az, hogy akinek az ember tételezi, érzi és gondolja magát, az nem az Én. Az mindig valami más, valami, amit a világ, a feltételek ‚elém’ helyeznek.

De bármennyire is alávetett, nem igazán átélt, valóságtalan a hétköznapi énség, az individuum: valójában ez a Mű alapja, szakrális kiindulási pontja. Az ember ebből indul ki, s a realizáció legmagasabb fokaként ebbe tér vissza. Ezért király ez az én is, hiszen a külső világban, a külső körülmények között ő alapozza meg, ő teszi lehetővé a befelé fordulást, az én belépését az Én-be. Átfordulni, az ‚Út’-ra ráhelyezkedni pedig csak úgy lehetséges, ha már semmi nem köt a közönséges világhoz, ha semmilyen akaratlagos, érzeti vagy gondolati tendencia nem képes kizökkenteni, kimozdítani, eltéríteni. Ha a külső létezés minden egyes eleme uralt, a realizáció minden tekintetben „biztosított”, megteremtett, akkor lényegében: királyságban van. A mesebeli király tehát bizonyos előkészítő műveletek nyomán alkalmassá vált, „megalapozódott” individuális-én, az az én, akinek ‚hatalma’ nem terjed túl a hétköznapiság legmagasabb síkján, akinek uralma nem hatol át a hétköznapi tapasztalás legintenzívebb fokán, viszont a lehetőségeknek ezen a szintjén teljesen megalapozott.

A mesebeli király a szilárd elvi fundamentumra épített énség, az az én, aki képes arra, hogy megújítsa önmagát, hogy ifjúvá, királyfivá váljon. Ugyanakkor természetesen ez az énségnek az a szférája is, ahonnan a kérdések a lélekbe, a tudatba törnek: „miért szomorkodol?”, „kire marad ez a nagy ország?”. A király, az individuum kérdez, hiszen senki nem biztosíthatja őt arról, hogy ahová megérkezik, ott valóban halhatatlanság van, hogy valóban létezik egy odavezető út, hogy van egyáltalán olyan, hogy Tradíció. Az énség, a király ezen a szinten keres valamit, ami még nem létezik, nincs megteremtve, de benne van azáltal, hogy feltételezi, hogy már mint királyfi keresi.

Ha az értelem, a gondolkozás, az akarat, a vágy, az én a fény, a szabadság, a halhatatlanság felé fordul, akkor a már kialakult énből erő, energia, felfelé mozgató vitalitás, a királyból királyfi lesz. Hiszen ahogy a tradíciók mondják, az ‚Úton’ nincsen halál, nincsen elmúlás, öregség, betegség; aki a halhatatlanság irányába halad, az mindig az ifjú. A királyból Királyfi „lesz”, vagyis az, aki feloldja önmaga megszilárdult, bemerevedett struktúráját, aki mindig tovább képes lépni azon, amit a világ kínál, s tovább tud hatolni azon az állapoton, amit a „nagy ország” szimbolizál.

A hétköznapi tudat számára már a mesebeli király is rendkívül magas, tiszta szellemi állapotnak felel meg, úgy is mondhatjuk, hogy olyan messze áll tőle, mint a szolga az uralkodótól, hiszen ezen a szinten már bizonyos külső „fertőzöttségek” ki vannak küszöbölve, a király, az individuum ura saját testiségének. Más szóval az egyszerűen azt jelenti, hogy a törekvő birtokában van az őt körülvevő materiális és lelki feltételeknek: az igények, a vágyak bármikor kielégíthetők. Igen, kielégíthetők; éppen ezért lehet elfordulni tőlük, mert bármikor jelen lehetnek. Most, ebben a pillanatban nem kellenek, ebben a pillanatban nem táplálom őket, de bármikor életet adhatok nekik; ebben áll az uralom szabadsága: nem elfojtom, visszaszorítom, elzárom őket, hanem a helyükre, megfelelő idejükre rakom. Vagyis rendezem és uralom a vágyakat, ezáltal elnyerem a bennük rejlő nem tudatosított erőt, energiát. És ekkor megjelenik az az állapot, amikor már csak a halhatatlanság, az örökkévalóság szomja él bennem.

A mese azt mondja, hogy a királynak nem volt öröme a királyfiban. S valóban nem lehetett, és nem is lehet, mert bármennyire is belőle sarjadt, elevenedett meg az a szellemi állapot, hogy „királyfi”, ahová a királyfi eljut, ott ő már, mint az állapot megteremtője, létrehívója, nincs jelen. Ezért írja Jakob Böhme, hogy „nehezebb az Arany megsemmisítése, mint létrehozása”. Nehezebb az individuumtól, a királytól való konkrét elszakadás, mint felemelkedőnek, királyfinak lenni. Nehezebb az énséget az adott fokon széttörni, megsemmisíteni, mint létrehozni, táplálni, fenntartani.

A király, mint mondtuk, az illuzórikus tapasztalás által fenntartott éntudat. Ez azonban nem attól illuzórikus, hogy káprázat, hogy nem létezik, hanem attól, hogy nem tudja, „mitől”, miért létezik, s ugyanakkor ragaszkodik ehhez a nem-tudáshoz, s nem képest azt elereszteni. Pedig az én, a világ végül Halálként toppan elé, s ha nem engedi el a világot, akkor belehal abba, hogy tapasztalt egy olyan világot, ami sohasem volt az övé. A mesebeli király, az individuum tehát lényegében azért kérdez, mert valójában ő az, akinek mindent el kell veszítenie. S ezt hiába tudja, ez rendkívül fájdalmas dolog. Az embernek oda kell magát adnia valamiért, amit igazából még csak nem is sejt, hogy létezik. Pedig, ha odaadja magát, akkor cserébe megkap mindent, ami szabadság, élet és halhatatlanság. De ez nem olyan könnyű dolog, elég ha csak mindenki a saját életére gondol.

A királynak nem sok öröme van a királyfiban, mert amit megvalósított, megszerzett, képességgé tett, megalapozott, azt a Mű, a realizáció folytatása érdekében „oda kell dobnia”. S itt minden mesei elem az eleresztés, az eloldódás ‚melancholiájában’ örvénylik, kavarog; vagy miként a hermetika mondja: a „sírban”. Mert a király, az én tulajdonképpen a „sírban” fekszik, s ahhoz, hogy ne „érző hulla” legyen, fel kell emelkednie, ‚ifjúvá’ kell válnia.

A Királyfi

az, aki az emberben nemes, tiszta, felemelkedő, önmaga eredetét kereső, halhatatlanságot sóvárgó. A Királyfi a gondolkozás, az érzés és az akarás egyesülése, felgyúlása egy élő tettben, egy olyan tettben, amely a halandóságot halhatatlansággá teszi.

Ha valaki saját életében is meg akarja találni a Királyfit, s nem csak a mesékből akar hallani róla, akkor a keresést ott kell kezdenie, azokban a folyamatokban kell megjelennie, amelyek a Királyfi képét a világban lerombolni igyekeznek. Ezek a destruktív folyamatok pedig nem máshol vannak, mint a testiséghez kötött, eltárgyiasult gondolkozásban, a gondolkozás által hordozott én-tudatban. Mert az, hogy a világból a mai korban teljesen eltűnt, kiveszett a Királyfi, az Én metafizikai lehetősége, az annak a szimbóluma, hogy az embernek nincsen hiteles gondolata, képe önmagáról.

Az emberben élő, lakozó két Én (Ātmā-anātmā) közül az egyik, a feltételektől függő, kötődő, a kondicionált, a közönséges gondolkozásban manifesztálódva szinte az Én kizárólagos lehetőségeként mutatkozik. A másik Én, a szabad, a kötetlen, a Királyfi csak kivételes, intuitív pillanatokban érhető tetten, de nincs olyan emberi élet, amelyben ez a kivételes pillanat legalább egyszer ne következnék be. Egyszer ugyanis mindenki megkapja azt a felrázó erejű „levelet”, amit a Gyöngyhimnusz Királyfija is kapott, egyszer mindenki életébe sorsszerű intenzitással betör a halandóság s a halhatatlanság kérdése; a baj ott van csupán, hogy ma már ennek alig tulajdonít jelentőséget az, aki az élményt tapasztalja.

A halhatatlanságot felvillantó, hordozó Én-képet az a gondolat rombolja le, amelyben az ember önmagát a testiséggel azonosítva, halandónak gondolja. A konvencionális tapasztalás felszínén kibontakozó, a mulandóság illúziójától megmámorosodott, lerészegült, megszédült én az, amelyik a Királyfinak, a halhatatlanság lehetőségének szüntelenül ellentmond, amelyik a Királyfit elkerüli, s még a puszta „gondolatától” is igyekszik megszabadulni.

Az ember észre sem veszi, hogy minden gondolatával, amellyel a világot és önmagát gondolja, lényegében a halált, a sötétséget gondolja, s ezt az élettelen, halott gondolatot helyezi létezésének centrumába, erre mondja azt, hogy: én magam. Számára már fel sem tűnik, hogy minden gondolata, amit gondol, belehal abba, hogy gondolttá válik. Abba hal bele, hogy nem gondolja annak, ami az valójában: fénynek, életnek, a halhatatlanság örök áramának. Ha a testiséghez tapadó, mindennapi gondolkozás tapasztalóként lenne ott, saját, még nem tükröződött gondolatánál, annál a pontnál, ahol a gondolat természetfeletti természetes élete fellobban, ahol a halhatatlanság minden pillanatban megszületik, akkor saját eredetének forrásához kerülhetne, ahhoz az állapothoz, ami attól válik valamivé, hogy ő olyannak gondolja.

Amennyiben a király és a Királyfi

egyetlen tudathoz tartozó, bensőséges kapcsolatát szemléltetni kívánjuk, kiegészítve egy még csak sugallatként, a halhatatlanság intuíciójaként feléledő, látens szereplővel, az Ősz öregemberrel, akkor a következő realizációs tengelyt kapjuk:

A tudat teljessége                       –                          Ősz öregember

A gondolkozó-én                        –                          Királyfi

A kifordult tudat                        –                          Király

A kifordult tudat: az érzékszervi tapasztalásban megjelenő én-tudat. Ha az önmaga határtalanságában nyugvó, fényteli tudat a teljesség hatalmi állapotából „kifordul”, akkor a kifordulás következményeként „sebek” keletkeznek: az érzékszervek. Megjelenik a sötétség iránya felé haladó multiplikáció, a tudat, az Én érzékszervi tudatokra és énekre hasad: a hallás-tudatra, a látás-tudatra, a szaglás-tudatra, az ízlelés-tudatra és a tapintás-tudatra. Az érzékszervi tapasztalás felszínén pedig megjelenik az érzékszervekre támaszkodó, az érzékszervek által befolyásolható, építhető, kondicionált én-ség. Az érzékszervek összeomlásának idején azonban ez az én nem képes megállni a saját lábán, nem képes a „támasztékok” nélkül megmaradni abban az állapotban, amely a halál érkezésekor beáll. A mese ebből a kifordult-tudat helyzetből indul ki, de egy olyan szintjét érinti ennek a minőségnek, amely már messze túl van az érzékszervi tudat birodalmán. Az én már elkezdi bensőleg is megalapozni önmagát, itt már nem az érzékszervi tapasztalás, a felszakadt „sebek” fertőzik el, borítják homályba az eredetet, a centrumot, azt a metafizikai valóságot, ahonnan minden származik, hanem a törekvő az, aki kiiktatja, felszámolja a fertőződéseket. A mindenkori én a mesének ezen a szintjén már az érzékszervek, a testiség feletti uralom hordozójaként, királyként jelenik meg. S akkor, amikor a lélek mélyén „valami” megálljt parancsol a dolgok örvénylésének, a keletkezés, az elmúlás cél nélkül hömpölygő folyamának: megszületik az emberben a királyfi.

A gondolkozó-én: az, ‚ami’ az emberben képes arra, hogy felvegye a halhatatlanság, a Hagyomány, az Eredet fonalát. A szellemi hagyományok szerint a visszatérés, az átfordulás meditációs műveleteit mindig a gondolkozó-én, az értelem (manas) helyén kell kezdeni, mert először is mindig értelmi belátásra van szükség ahhoz, hogy valóban választani, realizálni tudjam saját sorsomat, azt az egyetlen, igazi sorsot, amelynek feladata és célja: a halhatatlanság. Ha a gondolkozó-én, az értelem megfordul, önmaga eredetének irányába hatol (a tudat teljessége), akkor a kontemplatív gondolkozás teremtő és visszatérítően létrehívó természete kezd el élni. A gondolkozó-énnek a tudat teljességéhez vezető útján bukkannak fel a mesebeli létformák mint meditációs állapotok. A mesehősök ekkor a gondolkozás teremtő természetében, a mágikus tudat legmagasabb szintjein élnek. A királyfik, a hősök létrehívnak, gondolnak egy állapotot (ezek a mágikus állapotok a segítő állatok hatalmas seregével vannak szimbolizálva), s az állapot tovább emeli őket egy realizációs szinten; vagy a mese nyelvén megfogalmazva: a segítő állat (róka, párduc, oroszlán, griff stb.) megoldja a feladatot, feloldja a meditációs fokon jelentkező nehézséget.

Ha a gondolkozó-én nem a kifordultság irányának sodrásával párhuzamosan hajt végre szellemi mozgásokat, ha nem az árral, hanem „az árral szemben kezd el úszni”, akkor az érzékszervek, a „sebek” begyógyulnak, s mágikus erők, képességek forrásaivá válnak: mindent látás, mindent hallás stb. A hermetikában ez a mozgás a Mercurius emelkedésének felel meg: ő az, aki felfelé szárnyal, „ő az, aki értelmesebbé válik”. A „mi királyfink” szintén ezen az úton halad, s mint később látni fogjuk, a már metafizikai tájékozódás, érzékenység forrásává változott érzékszervek a tudat testetlenné változott hordozóiként emelik őt mind magasabb, az időben egyre időtlenebbé, megfoghatatlanabbá váló állapotok felé.

A tudat teljessége: az, amiből „kifordult” minden, s a kifordultság következményeként, legvégső pontjaként az Én szembe találja magát egy objektív tényként fennálló világgal. Azzal a világgal, amely szüntelenül küldi hozzá a halál követeit. Mert a halál, a sötétség, az alávetettség mindig ott jelenik meg, ahol az ember konkrétnak gondolja a tárgyi világot, ahol az én, az individuum elveszíti a tiszta, kondicionálatlan Ént (Ātmā), az abszolút valóságot. De a kifordulás, a kizuhanás, az eleresztődés folyamatában mindig benne él láthatatlan, benső erőként a centrum, a teljesség visszaváró és visszatérítő hatalma is. Ezért mondja a hermetika, hogy az Atya visszavárja a Fiút. És erről beszél Jézus is: „Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt”. Az Atya, a visszaváró és a Fiú, a visszatérő pedig egy. Mint ahogy egy, egyetlen tudathoz tartozó a mesebeli Királyfi és az Ősz öregember is. Az az Ősz öregember, aki most még nincs jelen, aki a mesének, az Én-nek ezen a szintjén még nem tapasztalható; de már jelen van azáltal, hogy van, aki olthatatlan szomjjal vágyakozik utána, hogy van hozzá visszatérő Királyfi. Amennyiben a Királyfiban, a felemelkedő gondolkozó-énben nem élne benne az Ősz öregember, mint önmaga időtlen arculata, arculatának derengő sejtelemként, a halhatatlanság intuíciójaként megjelenő manifesztációja, ha a Fiú nem lenne az Atyában, akkor sohasem lehetne, még csak a halhatatlanság lehetőségéről sem beszélni.

Eddigi gondolatainkat összefoglalva

megállapíthatjuk tehát, hogy a mesében az egyetlen egy tudat és Én megjelenési lehetőségeiről, valóságáról van szó, nem pedig kettő – vagyis lényegében három – szereplőről: külön egy királyról, egy királyfiról és még külön egy Ősz öregemberről. A király (az individuum, a kifordult tudat), a királyfi (a gondolkozó-én, az értelem) és az Ősz öregember (a tudat teljessége, időtlensége) tehát a mindenkori tudat örök arculatait szimbolizálják. Ez az ember ön-megélési útjának három alapvető állapota, állomása és fokozata. Ebben a hármasságban feszül a két Én, a halandó és a halhatatlan, az Anātmā és az Ātmā kapcsolata, relációja. Ez a megvalósítási útnak a Megvalósítóhoz valóban méltó három önbeváltási helye. Az első lépés tehát az, hogy mindenekelőtt királynak kell lenni, vagyis meg kell teremteni a realizáció külső és belső feltételeit; ezt követi az eloldódás, az elszakadás, a felfelé hatolás, az emelkedés, a Királyfivá levés. A Királyfi már a konkrét meditációs műveletek végrehajtója, aki Királyfiként, önmagaként lép be a fény, a szabadság, a halhatatlanság birodalmába, tér vissza az Atyához (Ősz öregember).

A haláltól való félelem

a Királyfi félelme a legszentebb félelmek egyike lehet, ha van benne egy olyan elem, amely túlmutat és túlvezet azon a közönséges alávetettségi állapoton, amelyben az ember a félelem feltörő, tudatba hatoló erejének ki van szolgáltatva. Ez a továbbvivő, átsegítő elem csak a minden emberi cselekedetben öntudatlanul benne rejlő, benne munkálkodó halhatatlanság-vágy lehet. Hiszen lényegében ez a vágy, igény és törekvés az, amely talán sohasem mondódik ki, de mégis a legalapvetőbb és legeltompultabb emberi funkciókat is élteti, táplálja, fenntartja.

A szorongások, a félelmek általában azt mutatják meg, hogy mi az, ami az emberben nem tudatos, nem-uralt, ami homályban és sötétségben van. S amikor arról beszélünk, hogy a szorongás, a félelem a lélekben, a gondolatban levő nem-tudatos, nem-uralt és nem-átlátott tendenciákat hozza felszínre, emeli be a személyiség körébe, akkor ezzel arra utalunk, hogy végső soron maga az objektív realitásként látszó világ az, amely nem-ismert, és nem-átlátott, amely „elszabadult tigrisként” dühöng, s végül a halál kérlelhetetlen erejeként áll a személyiség elé. Az önmagam kivetüléseként, kifordultságaként nem-felismert világ démonivá vált, és lényegében szakadatlanul démonivá váló arculata a félelemkeltő erők, sugallatok egyik megnyilvánulási forrása. Létezik azonban egy másik, s talán sokkal közvetlenebb, jelentősebb forrás is. A félelmeknek, a szorongásoknak ez a folyama, testetlen hullámzása ott fakad, onnan ered, ahol az ember mindennap meghal egy kicsit, amikor úgy lépi át a „kis küszöb őrét”, hogy közben nem is tud róla. Ez a mágikus pont pedig nem más, mint az álomba való belépést közvetlenül megelőző pillanat. Mert az elalvás pillanata az, ahol az ember egy kicsit képes meghalni, ahol képes mindent, amit előzőleg világként, konkrétumként tapasztalt, elveszíteni. S ekkor az eloldódás, az eleresztés villanásnyi ideje alatt mindig megjelenik a „kis küszöb őre”, az élet feketesége, a semmi, az üresség állapota, a félelmek láthatatlan táplálója. Minden elalvás pillanatában találkozni lehet a semmiben-levés, a nem-lét tényével, hiszen lényegében nincsen senki, aki átmegy, átzuhan, nincsen az átlépésnek tapasztalója, s nincsen világ sem, amit tapasztalni lehetne, csak az van, ‚aki’ már átért, akivel már elkezdenek történni az álmok.

„Én lefekszem én ágyamba, testi, lelki koporsómba” – mondják a magyar hagyomány beavatási, meditációs szövegei. Mert aki az álomba lép, az valóban meghal egy kicsit, annak az ágy olyan, mint a fáraónak a kőszarkofág. Feltéve azonban, hogy az álomba-lépés folyamatában a figyelem, a tudatosság kiterjesztése a döntő mozzanat, nem pedig az öntudatlan eloldódásé. Minden egyes álomba-merülés tehát egy találkozás, egy szembesülés a „kis küszöb őrével”, a halál előképével, az oksági kapcsolatoktól és formai megjelenésektől független létezéssel. Ez az a mágikus pont, ahol ki lehet próbálni a nem-létben, az ürességben, a feltételek-nélküli állapotban történő megmaradást. Ez az a terület, amely megelőlegezi a valódi halált, ahol úgy adjuk át magunkat a nem-létnek, a megsemmisülésnek, hogy egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy az álom után elkövetkezik az ébredés. Éppen ezért a „kis küszöb őrének”, a „kis halálnak” ez az arculata valóban félelmeket keltő, sugalló lehet, s talán nem véletlen, hogy ezt az arculatot mindig elfelejti az ember. Mégis ismételten hangsúlyozni kell: az „arcot”, a megjelenés kétségbeejtő ürességét, sötétségét jól az emlékezetbe kell vésni, hogy amikor eljön a valódi, a „nagy küszöb őre”, a hétköznapi hordozóitól történő teljes elválás pillanata, a Halál, akkor fel lehessen ismerni, meg lehessen nevezni, mert a felismerés az, amely szétoszlatja a démonikus alakzatot, a megsemmisülés káprázatát, amely mögött ott rejlik a halál igazi természete, a Szabadság, a mindentől való függetlenség fénytermészete, amely úgy várja a megérkezőt, mint „anyja a gyermekét”, ahogy ezt a tibetiek mondják.

„Én nagyon félek a haláltól”. S a mesebeli Királyfinak ebben a kijelentésében (a fentieknek megfelelően) egy meditációs aktus nyomán emlékezetébe vésődött élmény, nem pedig egy közönséges, mindannyiunkban ott bujkáló halálfélelem fogalmazódik meg. Ő már szembesült a nem-létben levés állapotával, ezért nagyon jól tudja, hogy ennek az állapotnak meg kell keresni az igazi forrását, azt a valóságot, amely minden mögött ott rejlik, amely mindent táplál: a halhatatlanságot. Ezért mondhatja teljes magabiztossággal: „én nem akarok meghalni, s addig megyek, amíg meg nem találom a Halhatatlanság országát, ahol soha nem halnak meg az emberek.”

A mesebeli nagy ország

az élet áramlásának a szimbóluma. Annak az életnek, amely még nem ismeri a halhatatlanságot, de feléje fordul azáltal, hogy önmaga alacsony lehetőségeitől elszakad, hogy önmagát meghaladja. Az ország és az élet közötti analógiára más mesékből kapunk egyértelmű magyarázatot. Egy mesében (Égigérő fa) a sárkány így szól a hőshöz: „adok neked egy országot”, vagyis adok neked egy életet, egyszer megkegyelmezek az életednek. A „mi mesénkben” az ország ‚nagy’ jelzője ugyanakkor a ‚királyfi életre’ és egy beavatási fokozatra utal. A „nagy ember” (lu-gal) például a király megszólítása a sumér hagyományban, amely egyben a már említett beavatási fokozatot is magában hordozza. Nagynak lenni annyit jelent, hogy bizonyos mágikus képességek felett rendelkezni, erőket birtokolni. A mesebeli nagy ország ennek megfelelően a mágikus energiákkal átitatott, felébresztett életet, a mágikussá vált hatalmi képességeket jelenti, amelyek azonban messze nem jelentik még a megvilágosodás beteljesedő lehetőségét. Éppen ezért meg kell haladni, tovább kell emelkedni rajta, hiszen a mágikus kvalitások önmagukban, bár nagy vonzerővel, kísértéssel bírnak („kire marad ez a nagy ország, fiam, ha te elmész?”) de ha pusztán csak ezekre irányulnak, akkor a fekete mágia által a halál körébe tartozó tendenciákat indítanak a létezésbe.