Az embert émelygés fogja el, ahogy ezt a mondatot leírja, de ugyanezt érzi a hírek hallatán, amikor tizenévesek gyilkosságáról beszélnek, primitív akciófilmeken felnőtt, sivár lelkivilágú gyerekek bűncselekményeit emlegetik.

Van, lesz utánpótlása a barbarizmusnak.

Már nincs semmi, ami visszatartaná az elburjánzó erőszakot. Már nincs hit, vallás, már a család szentsége sem számít, csak a mának élnek az emberek - a túlélésre játszva.

A veszprémi tragédia, ez a brutális, bestiális, aljas gyilkosság immár egy a sok rémisztő esemény közül. A helyi kézilabdacsapat szurkolói persze sokszoros fájdalommal élik meg mindezt, és csodálkozhatna-e bárki is, ha Marian Cozma megölése és két társa, Zsarko Sesum és Ivan Pesic agyba-főbe verése olyan indulatokat szabadít el, amelyek amúgy is ott lappanganak, szunnyadnak az emberek lelkében. Mert az egyre csak terjedő szegénység, munkanélküliség, a hitelcsapda, na meg a primitív televíziós műsorok olykor elkeseredett lépésre sarkallják még a legjózanabbakat is. Immár mindennaposak a bankrablások, a nyugdíjat kézbesítő postások úgy tekernek végig falvakon, városokon, hogy bármikor lesújthat rájuk a végzet.

Marian Cozmát, a több mint kétméteres óriást alighanem többen gyilkolták meg, erejét tekintve talán még hárman is kevésnek bizonyultak volna, hogy legyűrjék. Zsarko Sesum tulajdonképpen szerencsésen megúszta a barbárok támadását, ő talán még sportolhat, az más kérdés, hogy a lelki sebet sohasem heveri ki. Ivan Pesicnek kivették a veséjét, nagy valószínűséggel már sosem állhat a kapuba. Sportolókat támadtak meg és mészároltak le Veszprémben – nem a fővárosban. Immár elfelejthetjük azt a tévhitet is, hogy a bűnözés a nagyváros sajátossága.

A mai Magyarország 19 évvel az úgynevezett rendszerváltás után sem mondhatja el magáról, hogy az európai civilizáció részévé vált. El lehet menni innen!

Csak hát ez a mi hazánk, itt kellene élnünk biztonságban, békességben, bizakodva.

De csak a tehetetlen düh érzése jut nekünk.